„A tudatosság a legegyszerűbb tudomány.
Mégis, a tudatosság absztrakt természete miatt ezt a tudományt a legnehezebb meghatározni.”
Igazad volt…
Sokszor érvelek a férjemnek, és néha már pici lányomnak is, azzal, hogy egyáltalán nem azért magyarázok nekik el bizonyos dolgokat, hogy utána, amikor rájönnek, hogy volt benne valami, azt hallhassam, hogy „igazam volt”. Merthogy a megelőzés, akármiről legyen is szó, fontosabb, mint az öröm, amit az okoz, ha kiderül, hogy tényleg megfogadható és elfogadható tanácsot adtam.
Klasszikus példaként említhetném, azt, amikor a gyermeknek azt magyarázzuk, hogy ne próbálkozzon a lépcsőn (műanyag, fröccsöntött) motorral való leguruláson, mert nagyon megütheti magát; majd a gyermek ránk sem hederít, elindul lefelé a lépcsőn (műanyag, fröccsöntött) motorral, útközben lerepül róla, jól megüti magát és a zokogástól ordítva jön hozzánk vigaszért.
Hát persze, motyoghatjuk neki, hogy mi szóltunk, és lám-lám, ugye igazunk lett. De ez a tényen, hogy szegényke megsérült és bánatos, mit sem segít.
Nos, nemrégiben, megállapíthattam, hogy ez felnőttként is ugyanígy működik.
Ugyanis, a már többször említett felújításunk során, amikor is ugyebár főként a szigetelésre fektettünk hangsúlyt (többek között leánykánk akut penész-allergiája miatt), a férjem makacssága miatt, egy olyan hőszigetelőanyagra esett a választásunk, amelyik a páraáteresztésen kívül, azzal is büszkélkedhetett, hogy tűzálló.
Férjem ritkán makacsolja meg magát, de ez egy ilyen eset volt. Érvelt, hogy ha már felújítunk, legyünk alaposak. Ahogyan a lányunk allergiájára sem gondoltunk, mint eshetőség, egészen addig, amíg be nem következett, úgy a tűz is ilyen dolog lehet. Sőt, még füstjelző-berendezéseket is szereltetett minden helységünkbe! Azt mondta, ő nyugodtan akar aludni, és nyugodtan akarja elhagyni az otthonát minden reggel, munkába menet. Érvelt azzal is, hogy az éves kéményseprői vizsgálat sem ér sokat, hiszen hogyan tudnák megállapítani, hogy minden rendben működik-e a teljes fűtési rendszerünkkel röpke két-három perc alatt, amíg bekukkantanak a kéményünkbe. Jobb, ha a sorsunknak magunk válunk kovácsává, a lehetőségeken belül, természetesen.
Mérleg vagyok, így, ha ekkora határozottsággal találkozom, hát eszembe sem jut ellenkezni…
Már-már el is felejtettem ezt a kis intermezzót. Erre a múlt héten, találkoztam egy barátnőmmel, aki egy Budapesthez közeli kisvárosban lakik, és elmesélte nekem egy nemrégiben átélt sokkoló élményét. Elmondta, hogy az utcájukban, a szeme láttára égett le egy családi ház, szinte pillanatok alatt. Elmondta, hogy mennyire rossz volt látni, ahogy a ház lakói –szerencsére mind épségben – elkeseredetten próbálták egy-két tárgyukat kimenteni a házból, ami olyan erősen lángolt, hogy az azonnal riadóztatott tűzoltóknak is komoly munkájukba tellett eloltani.
Hirtelen bevillant nekem a férjem érvelése. És hirtelen hálát adtam a sorsnak, hogy ilyen gondoskodó és előrelátó férfit sodort hozzám az élet. Aki nemcsak remek férj és apa, de egy igazán gondoskodó családfő is.
És örülök, hogy csak így kellett neki azt mondanom: igazad volt! És nem úgy, hogy nézzük a házunkat, ahogy porrá ég, mert nem a kicsit költségesebb ámde tűzálló hőszigetelést választottuk.
Azt gondolom, hogy az eddig érkező kommentelőknek is üzenhetem ezt: egyáltalán nem fog örömmel eltölteni, ha pár évtized múlva kiderül, hogy mégis nekem volt igazam abban, hogy jobb lenne már egyéni szinten is minden tőlünk telhetőt megtenni a környezetünk védelmében, akár egyetértenek a tudósok a CO2-kibocsátás káros hatásait illetően, akár nem.
Nirvanya
