Nemrégiben visszaolvastam a blogra felkerülő kommenteket. Mármint főként azokat, amiket nem pusztán a másikba rúgási vágy fűtött.

 

És újra elmerengtem azon a kérdésen, ami kb. úgy szólt, hogy „igen ám, de ki fizeti a révészt?”, utalva ezzel arra, hogy szép és jó gondolat az, hogy úgy alakítsuk át az otthonainkat, hogy az energiatakarékos legyen számunkra, és a Föld számára is, de miből és mennyiért álljuk ezeket a szükséges átalakításokat?

 

Igen, jogos a felvetés. Csak hogy, szerintem ez egy összetettebb dolog. Messziről indulnék… Számomra, aki a közigazgatásban is dolgoztam, szinte már rögeszme, hogy a sport kezelése és az egészségügy megmentése jegyben jár. Méghozzá egy egészen egyszerű „képlet” jegyében: ha az embereket ösztönözzük az egészségesebb életmódra, a rendszeres testmozgásra, és ezzel a túlsúly elkerülésére is, akkor kevesebb – főleg krónikus – beteget kell majd ellátnia az egészségügynek. Gondolom, ezt a képletet kevesen vetik el, bár persze még biztos mindig ott sorakoznak a „l’art-pour-l’art” kötekedők…

 

Hogy miért nyögi még mindig az egészségügy az adósságok súlyát, és miért billeg állandóan a teljes katasztrófa szélén? És miért nem látunk sportoló tömegeket? És miért látunk helyette nyáron, a balatoni strandon elhízott családokat lángos-hegyekért sorban állni?

 

Nos, szerény, ámde most tényleg némiképpen kritikus, véleményem szerint, azért, mert ehhez hosszú távú gondolkodásra lenne szükség. Azzal pedig kevés választást lehet megnyerni, vagy még inkább: újra megnyerni. Ezért öntjük milliárdos nagyságrendben a pénzt az egészségügy nevű feneketlen zsákba, és ezért nem jut a (tömeg)sport nevű éhes szájnak. Pedig ott az a roppant egyszerű képlet…

 

 

 

 

 

 

Nos, a CO₂-kibocsátásra és a féktelen energia-pazarolásra visszatérve, szerintem hasonló a helyzet. Mert ki akar most költeni komolyabb összeget arra, aminek hasznát csak hosszú évek után érzi majd meg igazán? Kit érdekel az, hogy az unokáink milyen „globális” betegségekben szenvednek majd, ha egyáltalán lesznek unokáink? Kit érdekel, hogy hányféle allergiában és hányféle „korlátozásban” lesz részük (pl. nem lehet majd maszk nélkül az utcára lépni… de jó is lesz a divat-tervezőknek: egy teljesen új lehetőség!!!)

 

 

 

 

 

 

 

Tehát: mit is spórolunk meg azzal, hogy ha most nem költjük el a szükséges összegeket arra, ami jövőbeni takarékosságot és az energia tartalékok fenntartását eredményezheti? Igen, a mai pénzünket megspóroljuk. A jövőnkét viszont nem. Mindazonáltal, ezt igen nehéz egyéni szintre levinni. Nehéz lenne egy gyereknek megmagyarázni, hogy mi most azért nem nyaralunk, azért nem járunk moziba, vagy azért nem eszünk soha étteremben, mert az ő jövőjét kívántuk biztosítani az igen költséges átalakításokkal (mondjuk a lakhelyünkön). Ezért aztán, ezt a fajta „spórolást”, takarékosságot, gondoskodást a jövőről, felsőbb szinteken kellene „kötelezővé” tenni és a finanszírozási programokat kidolgozni. Ami természetesen nem történik meg (eddig legalábbis nem), mert az felső szinten jelentene költségeket, terhelné a központi büdzsét. Viszont a költségek „eredményei” nem jelentkeznének egy választási cikluson belül. És itt visszajutunk a rövidtávú gondolkodás csapdájába, amiről a bejegyzésem elején is írtam.

 

Nirvanya