A hárítás művészetéről
„Á, ha egy kortyot iszom, attól még nem lesz bajom!”
Ugye sokan hallottuk, netán mondtuk is, már ezt a mondatot?
És, az esetek nagy százalékában, ez igaz is. Aztán ott van egy pici százalék, netán ezrelék… És akkor történik valami. Valami visszafordíthatatlan, egy baleset, egy sérülés, netán egy igazi tragédia. És lehet, mondom: lehet, hogy nem mi voltunk a hibásak. Vagy nem csak mi. Mégis…. Kérdem én: ki tudna nyugodtan tükörbe nézni egy ilyen eset, baleset, tragédia után, ha „ivott egy kortyot”?
Azt gondolom, hogy mi, a Föld lakói, mind „csak egy kortyot” iszunk bolygónk ki nem fogyónak tűnő türelméből. Én is egyet, te is egyet, mindenki… És úgy gondoljuk, hogy nem azon fog múlni. Nem gond, ha mi nem gyűjtjük szelektíven a szemetet, hiszen Kína a világ legszennyezőbb országa, és milyen pici Magyarország és főleg mi, Kínához képest! Meg aztán, jó, mi nem égetünk az udvaron faleveleket, de Pista bácsi az utcában októbertől áprilisig mindig! Akkor meg? És folytathatnám. Ugye ismerős?Természetesen senkinek sem kívánom, de lehet hogy nem is olyan sokára, eljön egy személyesebb eset, egy probléma, egy sérülés, egy baleset, esetleg egy tragédia: egy allergia, egy rákká fejlődő bőrprobléma, egy természeti katasztrófa. A mi országunkban, a mi falunkban, a mi családunkban. Akkor már nem mondhatjuk majd azt, hogy pedig „csak egy kortyot ittunk”. És hogy nem rajtunk múlt. Többé nem nézhetnénk nyugodtan a tükörbe, szerintem.
Ebben a blogban, azt szeretném leírni, hogy én milyen úton indultam el azért, hogy merjek a tükörbe nézni. Elmesélem, hogy milyen döbbenetes információk megismerése vezetett erre az útra. Elmesélem azt is, hogy milyen személyes érintettség győzött meg arról, hogy csak egy út van. Elmesélem azt is, hogy mi mindent tettem és nem tettem azért, hogy ezen az úton haladhassak.
Igen, azt tervezem, hogy tanácsot adjak arra, hogy miként jöhetnétek Ti is, mind velem, velünk, erre az útra. És azt is tervezem, hogy megkérjelek titeket, olvasók: adjatok ti is ötleteket utam-utunk minél hatékonyabb bejárására.
Igen, az én „nirvanám”, azaz megvilágosodásom az, hogy nem háríthatunk el semmilyen felelősséget a bolygónk egyre előrehaladottabb pusztulása kapcsán, hanem igenis, egyénként, mindent meg kell tennünk azért, hogy visszafordítsuk a folyamatot!Elmagyarázom majd szépen, hogy miért gondolom ezt így.
Legelőször akkor szembesültem ezzel az ordító ténnyel, amikor egy hosszú repülőúton, India felé (hát igen!), nagy unalmamban kölcsönkértem a mellettem utazó környezetvédelmi szakember meglehetősen szakmai magazinját. Ami ott és akkor történt velem, az már szinte vicces. Hiszen arra készültem, nagy (utólag visszatekintve már) műfanyalgásom közepette, hogy majd távol az otthonomtól eljön végre a „megvilágosodás” a számomra. Hogy majd rájövök, hogy mi végre is jöttem én erre a Földre, meg ilyenek… Erre a megvilágosodásért nem kellett eljutnom egyetlen egy ashramba sem, sem a meditálás csúcsaira, hanem elég volt repülőre szállnom és egy újságot kézbe vennem.
Azon a repülőúton semmit sem aludtam, megijedtem attól, amit az újságban olvastam. Ott volt feketén-fehéren, számokkal és táblázatokkal alátámasztva egy –számomra – hihetetlen tény: az igazi ózon-gyilkos és ezáltal sok-sok káros folyamatot is elindító CO₂ kibocsátás legnagyobb részét a lakossági fogyasztás, maguk az épületek, és azok hűtése-fűtése termeli!Tehát: az én házam, a te házad, a mi házaink, a Ti házaitok!!!!
Elég volt a hárításból. Mindannyian tehetünk, és tennünk kell azért, hogy ez a Föld, amit az unokáink és azok unokáinak unokái számára is élhetőnek álmodunk, túléljen minket. És igen, ez a csöpögő csap megjavításától, a szelektív hulladékgyűjtésen át, az energiatakarékos megoldások mihamarabbi és minél „széleskörűbb” használatáig sok mindent jelenthet.
Ezekről szeretnék nektek mesélni, a saját felismeréseimen keresztül, a saját döntéseim fényében. Én néha már bele merek kukkantani a tükörbe, noha nem időzhetek még előtte sokat. Na de Ti? És a szomszédjaitok? És a szüleitek, gyerekeitek? A tanáraitok, a főnökötök, az orvosotok?
Meg szeretném csörgetni nektek a Föld vekkerét. És nem csak abban az egy órában, amit évente, egy márciusi este rászánunk…..
(Blogomban Scott Shaw: „Nirvána dióhéjban – 157 Zen-meditáció” című könyvéből idézgetek.)
Nirvanya
