Nem lehet mindig szerencsénk
Nagyon aktuális téma most a fukushimai atomreaktor okozta tragikus események és azok ki tudja meddig mutató következményei.
Tisztában vagyok vele, hogy ezt a balesetet a földrengés, a rettenetes földrengés okozta. Természetesen, nem szándékozom azt állítani, hogy ez is a természet bosszúja volt azért a gazságért, amit már jó ideje folytatunk ellene. Nem, a földrengések egy teljesen ép ózon-réteggel és egy egészségesebb levegőjű Földdel ugyanúgy megtörténtek.
Az atomreaktor problémája viszont felvet egy-két elgondolkodtató kérdést. Persze, a CO2-kibocsátásunk a fosszilis tüzelőanyagok felhasználásából származik, és egy-egy atomreaktor létrejötte pont ez ellen kíván tenni. Tudom. Mindazonáltal, ahogy azt egy nagyon jó kis összeállításban olvastam nemrég, hogy: gazdasági szempontból az a leginkább hosszútávon megőrizhető energia, amelyet fel sem használunk. (forrás: http://www.rockwool.hu/tobb+mint+hoszigeteles/energiahatekonysag)
De idekapcsolható egy másik idézet is: „...az emberek figyelme egyre inkább az energiahatékonyság felé fordul – ez az új energiafajták legolcsóbb formája.” (David O’Reilly, a Chevron elnök-vezérigazgatója)
Mit akarok ezzel mondani? Tulajdonképpen így vagy úgy, de szinte mindig ugyanazt: ne fogyasszunk annyi energiát és akkor nem lesz annyira szükség. Használjunk megfelelő, a lehető legenergiatakarékosabb hőszigetelést, a lehető legkevesebb műanyagot és papírt, gyűjtsük a szemetet szelektíven, de termeljünk is belőle kevesebbet, tehát: ne pazaroljunk!
Ez először a CO2-kibocsátás csökkenését segítené elő, amellyel párosulhatna – talán – az ózonréteg valamilyen szintű regenerálódása, egy pozitív forgatókönyvet követve. De segíthetne abban is, hogy inkább a más típusú energia-forrásokat preferálhassuk, mint pl. a szélerőműveket (én kifejezetten imádom őket), a napkollektorokat, stb. És akkor talán kevesebb ilyen atomreaktornak kellene megépülnie, kevesebb felületet adva az igen jogos félelmeinkkel velük kapcsolatban.
Ugyanis nem lehet mindig szerencsénk. Ez most Japánban történt, és állítólag – mondom: ÁLLÍTÓLAG!!! – minket nem érinthet. De mi lesz, ha legközelebb közelebb történik? Akkor nem ránthatjuk meg a vállunkat és nem mondhatjuk azt, hogy „de jó, hogy mi nem ott élünk!”.
Kénytelenek vagyunk egyéni szinten cselekedni azért, ami most már tényleg teljesen globális.
Nekünk, nekem és nektek, kell csökkenteni a saját ökológiai lábnyomunkat azért, hogy az unokáinknak is lehessen hol megvetni a lábukat. És azért, hogy mi is emberként folytathassuk életünket. Nem egy rettegő és egyébként egyre több furcsa kórban szenvedő jószágként.
„Tégy, hogy válj valamivé!
(…)
Meg kell tenned az első lépést, mielőtt megérthetnéd a másodikat!”
Nirvanya
Áprilist írunk, és én már megvettem az első adag nagy faktor-számú, hippoallergén, irtó-drága-de-hatékony naptejet. Amit kenek a kislányom minden kilógó bőrfelületére, és persze a saját arcomra is. Nem piperkőcségből. Nem. Félelemből. Az én bőröm már sok jelet adott arra vonatkozólag, hogy a káros napsugarak roncsolták. Kislányom bőrét eddig még sikerült megóvnom De micsoda óvintézkedések árán!!! Folyton kenegetem szegényt, szinte az év minden napján már, napvédővel. Kalapot kap, amit utál, árnyékba zavarom, miközben a napon fürdőzne.
most már az évezredek óta éltetőnek tartott napsugártól is ódzkodnunk kell (és itt most még nem térnék ki az ugyancsak éltető vizek helyzetére…)
szemben.”
Elmagyarázom. Egyszerű. Kezdeném egy számomra sokkoló és ugyanilyen meglepő ténnyel. Nem a gyárak és nem az autók a főkolomposok bolygónk tönkretételéért, a CO2-kibocsátás legnagyobb részéért. Nem. Pontosan idéznék egy három évvel ezelőtt készített nemzetközi felmérésből: „Az épületek az energiafelhasználásunk mintegy 40%-áért felelősek, csakúgy, mint a mesterséges CO₂-kibocsátás nagyobb részéért.” Meglepő, ugye? Szinte hihetetlen, nem? Ha csak egy kicsit is követitek pl. Kína fejlődését, elképzelhetitek, hogy ott milyen mértékben nőhet az épületek száma?
Tehát, lázas adatgyűjtésem során, ráakadtam egy pompás ábrára és egy egyszerű adatsorra. Ez a sor „Némethonból” került hozzám. Azt hiszem, a precizitásukról híres németeknek igazán bátran hihetünk. A következő párhuzamokat láthatjuk: Egy, a ’70-es években épült, gyengén szigetelt, kissé hebehurgyán (legalább is energia-megtakarítási szempontból) megépített épület most kb. 14 tonna CO₂-t ereget ki magából évente. Nos, ha ezt a házat a megfelelő szigeteléssel, légzáró ablakokkal és egyéb, a mai technikát használó energiatakarékos, megoldással felújítanák, ez a fogyasztás már 5,6 tonnára csökkenne évente. Ennél persze már csak az lenne a jobb, ha ez a ház nem létezne, és a helyére egy új építésű, a német (!) alacsony energia-felhasználási szabványok szerinti ház kerülne, amelyik már csak 2,8 tonnát igényelne évente. Eszméletlen, ugye? Kevesebb, mint a felére csökkenne a fogyasztás már egy szimpla, jól végigvitt, felújítás által!!!! (forrás: 
Azt gondolom, hogy mi, a Föld lakói, mind „csak egy kortyot” iszunk bolygónk ki nem fogyónak tűnő türelméből. Én is egyet, te is egyet, mindenki… És úgy gondoljuk, hogy nem azon fog múlni. Nem gond, ha mi nem gyűjtjük szelektíven a szemetet, hiszen Kína a világ legszennyezőbb országa, és milyen pici Magyarország és főleg mi, Kínához képest! Meg aztán, jó, mi nem égetünk az udvaron faleveleket, de Pista bácsi az utcában októbertől áprilisig mindig! Akkor meg? És folytathatnám. Ugye ismerős?
Igen, az én „nirvanám”, azaz megvilágosodásom az, hogy nem háríthatunk el semmilyen felelősséget a bolygónk egyre előrehaladottabb pusztulása kapcsán, hanem igenis, egyénként, mindent meg kell tennünk azért, hogy visszafordítsuk a folyamatot!
Azon a repülőúton semmit sem aludtam, megijedtem attól, amit az újságban olvastam. Ott volt feketén-fehéren, számokkal és táblázatokkal alátámasztva egy –számomra – hihetetlen tény: az igazi ózon-gyilkos és ezáltal sok-sok káros folyamatot is elindító CO₂ kibocsátás legnagyobb részét a lakossági fogyasztás, maguk az épületek, és azok hűtése-fűtése termeli!