Ismer a politológia egy olyan játszmát, aminek a végén egy „win-win” helyzet alakul ki, azaz mindenki győz, nyer.

 

Szerintem, ha kicsit átgondolnánk a CO₂-kibocsátással kapcsolatos tényeket, akár egy ilyen játszmát is játszhatna az emberiség, de legalább is, egy bármekkora közösség, még akár egy család szintjén is. Ehelyett, az esetek többségében pont inkább mintha egy „lose-lose” helyzetet alakítanánk ki. Mindannyian veszítünk, mégsem változtatunk.

 

Elmagyarázom. Egyszerű. Kezdeném egy számomra sokkoló és ugyanilyen meglepő ténnyel. Nem a gyárak és nem az autók a főkolomposok bolygónk tönkretételéért, a CO2-kibocsátás legnagyobb részéért. Nem. Pontosan idéznék egy három évvel ezelőtt készített nemzetközi felmérésből: „Az épületek az energiafelhasználásunk mintegy 40%-áért felelősek, csakúgy, mint a mesterséges CO₂-kibocsátás nagyobb részéért.” Meglepő, ugye? Szinte hihetetlen, nem? Ha csak egy kicsit is követitek pl. Kína fejlődését, elképzelhetitek, hogy ott milyen mértékben nőhet az épületek száma?

 

Ezért aztán az egész emberiség számára létfontosságú, hogy az épületeket úgy kellene szigetelni és megvédeni a hőség és a hideg ellen, hogy a benne kialakítandó, emberek számára kellemes, hőmérséklet eléréséhez a lehető legkevesebb CO₂-kibocsátásra legyen szükség. Hogy ki mindenki nyerne így? Először is a természet, a bolygónk. Aztán az emberek, akiknek kevesebbet kellene költeni az energia-fogyasztásukért. Ki veszítene? Elárulom: senki! Nos, ez így a környezetvédelmi egyszer egy.

 

Most nézzük egy kicsit bonyolultabban! A repülőutamon ért „megvilágosodás” után, lázasan kutatni kezdtem mindenféle információk után, hiszen a szakember kölcsönlapját nem hozhattam magammal. És kerestem azokat a tényeket, adatokat, amik megerősítettek abban, hogy igen, az egyén szintjén tehetünk a legtöbbet. Ebben persze már rögtön „segítségemre” volt ötéves kislányom, aki, a kertvárosunkban (!!!) sétálva, egyre többször panaszkodott arra a téli időszakban, hogy büdös van. És tényleg az van! Nem tudom, hogy mivel és hogyan fűtenek a környezetemben, de nem jóval és nem jól, az bizonyos (És akkor még a levél és egyéb kertészeti szemét égetéséről nem is beszéltem, az egy külön téma…).

 

Tehát, lázas adatgyűjtésem során, ráakadtam egy pompás ábrára és egy egyszerű adatsorra. Ez a sor „Némethonból” került hozzám. Azt hiszem, a precizitásukról híres németeknek igazán bátran hihetünk. A következő párhuzamokat láthatjuk: Egy, a ’70-es években épült, gyengén szigetelt, kissé hebehurgyán (legalább is energia-megtakarítási szempontból) megépített épület most kb. 14 tonna CO₂-t ereget ki magából évente. Nos, ha ezt a házat a megfelelő szigeteléssel, légzáró ablakokkal és egyéb, a mai technikát használó energiatakarékos, megoldással felújítanák, ez a fogyasztás már 5,6 tonnára csökkenne évente. Ennél persze már csak az lenne a jobb, ha ez a ház nem létezne, és a helyére egy új építésű, a német (!) alacsony energia-felhasználási szabványok szerinti ház kerülne, amelyik már csak 2,8 tonnát igényelne évente. Eszméletlen, ugye? Kevesebb, mint a felére csökkenne a fogyasztás már egy szimpla, jól végigvitt, felújítás által!!!! (forrás: Deutsche Energie-Agentur)

 

Ki nyerne és mit? Természetesen, a felújítás pénzbe kerül. A megfelelő felújítás, energia-megtakarítási szempontból, pedig lehet, hogy még egy kicsit többe. De nem ésszerűbb dolog egyben elkölteni egy nagyobb összeget egyszer, mint többször kisebbet ugyan, úgy, hogy ez a többször kisebb igen hamar meghaladná az egyszeri nagyobbat? Mert a ráfordított összeg igen hamar megtérül, mondjuk például fűtés-számla szinten, hogy most csak a legkézzelfoghatóbbról beszéljek. És nyer a természet is. Főleg ő, szegényke. És nyer az utca, a környék, a város, az ország. És persze az én kislányom orrocskája és közérzete is. Ami egyáltalán nem elhanyagolandó!

 

Kérdem akkor: ha én, akinek ez nem szakmája, ilyen hamar felfogom ezt az egészet, akkor döntéshozatali szinten miért nem értik ezt meg? Annyi mindenre köteleznek minket! Miért pont a jövőnk, az életünk, leszármazottjaink sorsa nem érdekel senkit? Miért pont erre nem köteleznek minket? Vagy vannak ilyen szabályok, csak átsiklunk felette?

 

Tovább mennék, ha már a „win-win szituációnál” tartunk…. Tudtommal, azon kevés egyezség részeként, amire sikerült az energia-felhasználó nagyhatalmaknak (és simán csak nagyhatalmaknak) megkötniük, léteznek az országok számára előírt, kibocsátható CO₂-kvóták. Úgy tudom, hogy ezekkel a kvótákkal komoly „kereskedés” folyik az országok között. Tehát: ha van olyan, amelyik már „előrébb van” energia-gazdaságosság ügyben, és nem szükséges számára a neki fenntartott kvóta, „pénzesíti” ezt, és eladja egy olyannak, amelyik képtelen még ilyen takarékosságra (pl. Kína és az USA). Végülis, legalább globálisan nem termelődik több CO₂, mint amiről az egyezség szól. Bár a bolygó még mindig nem jár jól. De legalább az az ország, amelyik meghozza az energia-takarékossághoz szükséges intézkedéseket (és itt nem általános kilencórás takarodóra és lámpaoltásra gondolok), túl azon, hogy élhetőbbé válik, még jövedelmet is szerezhet belőle… Nem ebbe az irányba biztatnám a felsőbb vezetést, de ez sem lehet számukra hanyagolandó tényező. Lenne mit nyerniük…. 

 

Nirvanya