Nem lehet mindig szerencsénk
Nagyon aktuális téma most a fukushimai atomreaktor okozta tragikus események és azok ki tudja meddig mutató következményei.
Tisztában vagyok vele, hogy ezt a balesetet a földrengés, a rettenetes földrengés okozta. Természetesen, nem szándékozom azt állítani, hogy ez is a természet bosszúja volt azért a gazságért, amit már jó ideje folytatunk ellene. Nem, a földrengések egy teljesen ép ózon-réteggel és egy egészségesebb levegőjű Földdel ugyanúgy megtörténtek.
Az atomreaktor problémája viszont felvet egy-két elgondolkodtató kérdést. Persze, a CO2-kibocsátásunk a fosszilis tüzelőanyagok felhasználásából származik, és egy-egy atomreaktor létrejötte pont ez ellen kíván tenni. Tudom. Mindazonáltal, ahogy azt egy nagyon jó kis összeállításban olvastam nemrég, hogy: gazdasági szempontból az a leginkább hosszútávon megőrizhető energia, amelyet fel sem használunk. (forrás: http://www.rockwool.hu/tobb+mint+hoszigeteles/energiahatekonysag)
De idekapcsolható egy másik idézet is: „...az emberek figyelme egyre inkább az energiahatékonyság felé fordul – ez az új energiafajták legolcsóbb formája.” (David O’Reilly, a Chevron elnök-vezérigazgatója)
Mit akarok ezzel mondani? Tulajdonképpen így vagy úgy, de szinte mindig ugyanazt: ne fogyasszunk annyi energiát és akkor nem lesz annyira szükség. Használjunk megfelelő, a lehető legenergiatakarékosabb hőszigetelést, a lehető legkevesebb műanyagot és papírt, gyűjtsük a szemetet szelektíven, de termeljünk is belőle kevesebbet, tehát: ne pazaroljunk!
Ez először a CO2-kibocsátás csökkenését segítené elő, amellyel párosulhatna – talán – az ózonréteg valamilyen szintű regenerálódása, egy pozitív forgatókönyvet követve. De segíthetne abban is, hogy inkább a más típusú energia-forrásokat preferálhassuk, mint pl. a szélerőműveket (én kifejezetten imádom őket), a napkollektorokat, stb. És akkor talán kevesebb ilyen atomreaktornak kellene megépülnie, kevesebb felületet adva az igen jogos félelmeinkkel velük kapcsolatban.
Ugyanis nem lehet mindig szerencsénk. Ez most Japánban történt, és állítólag – mondom: ÁLLÍTÓLAG!!! – minket nem érinthet. De mi lesz, ha legközelebb közelebb történik? Akkor nem ránthatjuk meg a vállunkat és nem mondhatjuk azt, hogy „de jó, hogy mi nem ott élünk!”.
Kénytelenek vagyunk egyéni szinten cselekedni azért, ami most már tényleg teljesen globális.
Nekünk, nekem és nektek, kell csökkenteni a saját ökológiai lábnyomunkat azért, hogy az unokáinknak is lehessen hol megvetni a lábukat. És azért, hogy mi is emberként folytathassuk életünket. Nem egy rettegő és egyébként egyre több furcsa kórban szenvedő jószágként.
„Tégy, hogy válj valamivé!
(…)
Meg kell tenned az első lépést, mielőtt megérthetnéd a másodikat!”
